Klió 2001/3.

10. évfolyam

A tömegmentalitás köztudottan vonzódik a gonoszhoz és a bűnhöz. Hannah Arendt szerint azonban a totalitarizmus sikereiben sokkal inkább az a meglepő, hogy követői őszintén önzetleneknek mutatkoznak a rendszer túlkapásaival szemben. A gonosztettek propagandaértéke és az erkölcsi normák megvetése túlnyomórészt független a puszta önérdektől. A makacsul kitartó meggyőződést az sem rendítheti meg, ha a támadás esetleg az elvbarátot éri. A fanatizált tagokhoz sem a tapasztalat, sem az érvek nem jutnak el; a mozgalommal való azonosulás és a tökéletes konformizmus mintha elpusztította volna magát a tapasztalatszerzés képességét.1

Hogyan lehet fanatizálni a tömeget? Hogyan lehet elvtelen alkalmazkodásra bírni? Úgy gondolom, e cél eléréséhez kifejezetten megfelelő a fasizmus úgymond ideológianélkülisége. Változatlan elmélet, állandó vezérfonal hiányában mindkét fél helyzete egyszerűbbé válik. A csatlakozni kívánóknak csak jelszavakra, folytonosan hangoztatott frázisokra, és az ezek nevében elkövetett erőszakra kell figyelniük; a csatlakoztatni akaróknak pedig gondolati egység, elméleti rendszer híján bármikor lehetőségük van érdekeiknek megfelelően megváltoztatni korábban hirdetett nézeteiket.

Mussolini különlegességét e tekintetben (is) nagyon találóan fogalmazza meg Ormos Mária, amikor azt állapítja meg róla: “... rendszer- és intellektualizmusellenessége nemcsak azt tette lehetetlenné, hogy ő maga valaha is kerek koncepciót alkosson, de sajátos módon azt is, hogy valaha akár csak önmagának is megfogalmazza, miben is áll gyakorlatilag az az »ügy«, amelyért egyébként szüntelenül harcolt.”2

A fasizmus oly sokszor hangoztatott igénye tehát (és a fennmaradás érdekében kényszere is), hogy állandóan mozogjon, változtasson, nemcsak gyakorlatában, de eszmeiségében is tetten érhető. Mussolini ezt így fogalmazza meg: a fasizmus lényege nem az elmélet, a rendszer, hanem az akarat. Ez a politika nyelvén a tett, a taktika és az intuíció ötvözetét jelenti.

Ennélfogva nem is a fasiszta ideológia létezése (vagy nemléte) fölötti vitát tartom lényegesnek, hanem a jelenség minél szélesebb körű, új szempontokat bevezető elemzését. Erre jó irányú példa Barbara Spackman könyve.

A könyv számomra a fasizmus értelmezésének új szempontú kísérlete. A korábbi, szinte kimeríthetetlen értelmezési lehetőségeket ugyanis ezúttal a nyelvész megközelítésével frissíti fel. (Talán ebből következik a mű kissé nehéz nyelvezete.) A rendszer megnyilatkozásait irodalmi és nyelvtani alkotás egységeként kezeli és elemzi, a szövegek egészét vizsgálva. Elsősorban az élő, tehát elhangzott szövegre koncentrál, melynek döntő elemévé a retorika válik, mint a világos kifejezés egy eszköze, elemzése így segíti a szöveg hordozta “ideológia” megértésében is.

Az effajta megközelítés az Ernst Nolte3 által leírt fenomenológiai módszerrel mutat rokonságot, aki a fasizmus megértésének két formáját különíti el. Az egyik a tipologizáló eljárás, amely a fasizmus fokozatait az ideológia fejlettsége alapján választja el, vagyis azt vizsgálja, mennyire érvényesülnek diskurzusában az egyes tényezők (pszeudoszocializmus, elitizmus, rasszizmus), milyen súlyú és univerzális jellegű-e a pusztításvágy, illetve milyen energikus ez a gyakorlatban. A döntő azonban a kiindulás és a mozgásirány. A fasizmus ugyanis teleologikus eszmeelegy. A másik a fenomenológiai eljárás, amely a fasizmus jelenségét abból akarja megérteni, ahogy az önmagát ábrázolja. Csak a vezér tehet kötelező érvényű megállapításokat, tehát az ő gondolatainak bemutatása áll a középpontban.

Nolte a fasiszta ideológia inkonzisztenciáját, zavaró rendszertelenségét hangsúlyozza. Ez szerinte természetes állapot, amennyiben e mozgalmak szociálisan és eszmeileg eklektikus jellege tükröződik benne.

Barbara Spackman Adamsonnal4 ért egyet, amikor a fasizmust ideológiaellenes ideológiának tekinti. A fasizmus Mussolini vezetési stílusában erényként ünnepelte eszmei összefüggéstelenségét, jelezve elkötelezettségét a spontán cselekvés elsődlegessége és az intellektualizmus megvetése iránt. Mussolini teljesen megértette, hogy a racionális érvelés helyett a “hitre” való hivatkozás a fasizmus mint politikai kultúra erejének forrása lehet. A legfontosabb tehát nem a fasiszta ideológia tartalmának, hanem a fasiszta retorika kulturális forrásainak vizsgálata. (Adamson ezt a “kulturálisan megközelíthető nyelvnek” nevezi.)

A túlzottan csak a szövegre figyelő értelmezés azonban esetenként szélsőségekhez vezethet. Ilyennek tűnik számomra az a kutatási irány, mely egyoldalúan a fasizmus “nemiségét” emeli ki, amennyiben az feminizálja a tömeget és a vezető (a férfi) eszközének, meggyalázott, megerőszakolt áldozatának tekinti. Eugen Weber azt írta: “A fasiszta vezető meghódítja a tömeget, és leigázza, mintha az egy nő vagy egy ló lenne.”5

Maria Antonietta Macciocchi6 elemezte az itáliai nőknek a fasizmushoz és kifejezetten Mussolinihez fűződő viszonyát. Azt állítja, hogy a nőket – nem metaforikus értelemben vett “nőt”, hanem mint történeti létezőt – elbűvölte Mussolini “férfias bája”. Szerinte, noha Mussolini megvetette őket, a nők “fanatikus” támogatói voltak a rendszernek. Ezt az odaadást úgy jellemzi, mint mazochista élvezetet, mely abból az áldozatból ered, amit a nőktől követelnek. A Mussolini által tervezett demográfiai robbanásban a nő szerepe valójában az inkubátoré, aki jegygyűrűjét az államnak adományozza; aki visszatartja magát attól, hogy állást keressen, ami esetleg – Mussolini szavaival – “maszkulizálná”, ezáltal megfosztva férjét a férfiasságától. Spackmann nem ítéli el nyíltan ezt a véleményt, bár lábjegyzetben utal a Macciocchit ért heves kritikákra. Ezek egyrészt eleve visszautasítják a pszichoanalitikus megközelítést, másrészt szembehelyezkednek a nők “ártatlanságának” vitatott beállításával.

Mussolini a fasizmus és a retorika kapcsolatát antagonisztikusnak mondja: “A beszéd,7 amit ma szándékozom tartani, kivétel lesz a szabály alól, amelyet magamra róttam, miszerint amennyire csak tudom, csökkentem ékesszólásom megnyilvánulásait. Bárcsak lehetséges volna úgy tenni, ahogy a költők javasolják, elfojtani a szószátyár, szószaporító, hatástalan demokratikus ékesszólást, ami oly régóta eltérít minket! Biztos vagyok benne, vagy mindenesetre azzal áltatom magam, hogy remélem, nem várnak tőlem semmi olyat egy beszédben, ami nem a legnagyobb mértékben fasiszta, vagyis egyenes (nyílt), kemény, puszta tény.”

Ha a fasizmus antiretorikusnak mutatja magát, akkor az antifasizmus azt a helyzetet veszi föl, ami ennek pontosan az ellentéte (vagyis ugyanaz): az antifasiszta diskurzus magának követeli a “nem-retorikus” nyelv semlegességét; és nem csak a fasiszta diskurzust, de magát a fasizmust is javíthatatlanul retorikusnak tartja, vagy ami még rosszabb, “elfajzott retorikának” (degenerated rhetoric) – ahogy Umberto Eco nevezi.8

Eco így érvel: a retorika mint fellengzősség (bombaszt) a fasizmus esetében természetesen degenerációja a retorikának mint tisztességes, őszinte és eredményes gyakorlatnak. Mussolini beszédeit afféle politikai argumentációnak tekinti, amely ügyesen bánva a hagyomány által érvényesített (vagy megerősített) premisszákkal és közhelyekkel, kedvező érzelmi reakciót tud kicsalni, majdnem reflexszerűen.

A fasizmus és a retorika viszonyának tisztázásához szükséges megvizsgálni a fasizmus és az ideológia viszonyát. A fasizmusnak nincs ideológiája, diskurzusa tehát puszta retorika – miáltal dagályos, őszintétlen beszéddé válik, amely szembeállítható bizonyos nem retorikus (antifasiszta) nyelvhasználattal. A retorika azonban az irracionális nyelvhasználattal is azonosítható.

A fasiszta eszmevilág eszerint csak retorika volt, mögötte pedig az erőszak, először az illegális, majd az állami erőszak vonult föl. A fasizmus támogatóinak egyfajta felmentésére is felhasználható az a megállapítás, hogy az értelemnek és a racionális hitnek nincs helye a fasizmusban. Ez a megközelítés ugyanis utat nyit a különféle elkápráztatás-teóriáknak: a fasizmus hipnotizálta követőit, lenyűgözte őket a vezetők retorikája, és így hajlamossá lettek elfelejteni a rajtuk elkövetett erőszakot és az értelmet magát.9

Más kutatók ellenkező véleményen vannak, hangoztatva Mussolini beszédeinek unalmasságát, szókincsbeli szegénységét, prózájának önellentmondásos jellegét. Diskurzusa semmiképpen nem elkápráztató, tehát az ellenállhatatlan vonzásnak valahol máshol kell lennie, valahol a nyelven és a retorikán kívül. Marad a nyelv használója, a beszélő, a Duce “tiszta ereje” és személyes karizmája, amit egy demoralizált technológia alkotott és közvetített. Ebben az értelmezésben az ész megmenekült (a fasizmus retorikussá nyilvánítása által), a retorika viszont megbukott, mint a fasizmus sikereit igazolni, illetve előmozdítani hivatott eszköz. A retorika kifejezés tehát itt kettős értelmet nyer: jelenti az ideológiai ürességet, és ezen üresség kitöltésének alkalmas vagy alkalmatlan nyelvi eszközeit is.

Újabb megközelítési mód azoknak a nyelvészeknek az eljárása, akik a hetvenes évek elején Olaszországban elkezdték tanulmányozni Mussolini nyelvezetét és retorikáját és a fasizmus nyelvi politikáját.10 Köztük általános az egyetértés abban, hogy a fasizmus megpróbált “a szó uralma” (“regno della parola”, reign of the word”) lenni. Mussolini retorikája mintegy hivatalos nyelvi modellként létezett. Ez a fajta tanulmányozás közelebb vihet bennünket nemcsak a rendszer “verbális forradalmiságának”, hanem sajátszerű “politikai forradalmiságának” a megértéséhez is.

Ennek alátámasztásául érdemes idézni Leso elemzését Mussolininek a tömeggel folytatott “dialógusáról”. “Egyértelmű számomra, hogy megszerkeszteni egy beszédet ezekkel a kifejezésekkel és ilyen témák köré, az azonnali és a priori feladását jelenti bármely lehetőségnek, amelyet a nyelv kínál érvek, ismeretek, adatok, kérdések közlésére – és problémák megoldására, de racionális módszerrel. Itt a nyelvet végletes érzelmek előidézésére használják, azért, hogy kiváltsák (és meghatározzák) az érzelmi konszenzust: a vallásos jellegű, feltétlen egyetértést. A Mussolini és hallgatói közt kialakított kapcsolat hiten alapul, vagy még inkább mágikus viszony: nem egy politikai vezető és mindennapi állampolgárok vannak itt jelen, hanem egy karizmatikus vezér és hűséges követői.”11

E felfogásban tehát a “mágia” és a karizma a nyelv különleges használatának eredménye. Leso leírásának radikális üzenete, hogy a nyelv egyszerre racionálisan és irracionálisan is használható, ráadásul mindkettő lehet retorikus. A hallgató figyelme általa a tényekről, azok kapcsolatáról, az üzenet vitatható tartalmáról a szónok személyére terelhető. Ez az átirányítás annál szükségesebb, minél kevésbé lát el a szöveg tájékoztató szerepet.12 Mussolini ezzel a nyelvhasználattal13 a szónok és a hallgatóság közti kapcsolat benyomását igyekszik hangsúlyozni, és úgy jeleníti meg beszédét, mint ami nélkülözhetetlen tudnivalót hordoz, közben önként vállalja, hogy híján van az intellektuális “bonyodalmaknak”, és mégis értelmesen megszerkesztett beszéd. Milyenné válik így a szöveg stílusa? Tömörré, világossá és érthetővé.

“Voi sapete che io non faccio grandi parole, ma dei fatti. Del resto, i miei discorsi sono dei fatti: o li registrano o li annunziano.” (Önök tudják, hogy nem vagyok a nagy szavak embere, inkább a tetteké. Azonkívül a beszédeim tettek: vagy számbaveszik a tetteket, vagy meghirdetik azokat.)14

Spackman a fasizmus diszkurzív jellegét hangsúlyozza, ahol a nyelv és az esemény kapcsolata már nem a nyelv azon feladatán alapul, mely rejtetté teszi a puszta erőszak valóságát, hanem a nyelv maga szerepel az erő és erőszak valóságaként.15

Mussolininek nemcsak a régi politikai elveket kellett megtörnie, hanem fel kellett számolnia politikai formákat és módszereket is. Az ő esetében különösen a politikai diskurzus szenvedett el teljes elértéktelenedést, a parlamentáris visszaélések eredményeként.16 Kifejező példája ennek 1925. január 3-án mondott beszéde, melyet Ormos Mária “... a szó szoros értelmében vett diktatúra prológusának” nevez.17 Mussolini maga is a fasiszta forradalom egyik döntő eseményének tekinti ezt a beszédet.18 Ezzel kezdődik a liberális, alkotmányos állam felszámolása; Mussolini csak annyit közölt, hogy a parlament bizalma nem érdekli többé. Így válik a beszéd (a nyelv) tetté: nem szükséges rendeletileg felszámolni a parlamentarizmust, elegendő bejelenteni a bizalom megvonását az intézménytől.

Igazi vezetőhöz méltóan, országa nevében is szól: Olaszország békét, nyugalmat, nyugodt munkálkodást akar. Ezt a nyugalmat adja meg neki (a fasizmus) szeretettel, ha lehetséges, erővel, ha szükséges.19

Mussolini a gyűlés és az egész olasz nép jelenlétében biztosít arról, hogy ő egyedül vállalja a politikai, erkölcsi, történelmi felelősséget mindenért, ami történt.20 Ha az ember felelősséget vállal valamiért, azzal tulajdonképpen bűnösségét is elismeri. Mussolini “felmentését” a nyelvészek így magyarázzák: egy olasz mondás (aki megbocsát magának, vádolja magát21) szavainak felcserélésével (aki vádolja magát, megbocsát magának) új értelmet nyer a szöveg. A beismerést, a vallomástételt elfeledteti a bocsánatkérés. Persze Mussolini sem hagyja magát elítélni, a szöveget kérdésekkel (hol? mikor? hogyan?) folytatja, melyekre azonban senki nem tudja a választ.22 Ártatlanságának bizonyítéka tehát a tájékozatlanság (argumentum ad ignorantiam).

Mussolini kapcsolatot teremt a demográfiai és a politikai hatalom között. A fasizmus alapvető fantáziája a reproduktivitás. Ezen képzet fontosságának bizonyítása, amikor Mussolini (“Discorso dell’ascensione”, 1934) tízmillió meg nem született franciát tesz felelőssé az első világháború kirobbanásáért. Az 1870–1914 között meg nem születettek okozták a Rajna két oldalán élő népességtömegek közti végletes – demográfiai és ebből adódóan katonai – egyensúlytalanságot.23

Il numero e forza (a szám erő) – Mussolini nem győzi hangoztatni. A fent említett beszédében hozza elő a betegségek ellenőrzésének kérdését. A fasiszta államnak – a liberálissal szemben – kötelessége felügyelni népe fizikai egészségi állapotára is, mivel azt társadalmi természetű kórok (“malattie sociale”) fenyegetik. Azonban nem immunizálást javasol, hanem a nemzet tengeri és szárazföldi határainak egészségügyi lezárását (a test megvédendő határait tehát az állam határaivá teszi), így nyerhető meg a csata a betegségekkel és azok külső hordozóival (külföldi ügynökökkel) szemben. A fertőzést rágcsálók hozzák keletről, ahonnan “olyan sok kellemes dolog jött, sárgaláz és kommunizmus”. A “patkányirtási” (“derattizzare”) kampány így lesz vitathatatlanul értékes intézkedéssé mind az egyes állampolgár (emberi test), mind az egész nemzet (társadalmi test) számára.

Ha a test képzete megteremti az államot mint egyesített “testet”, amely megbetegedhet, megfertőződhet, de gyógyítható és megtisztítható, akkor az állam képzete létrehozza az emberi test sérthetetlenségének eszméjét, a testnek – az államhoz hasonlóan – határai lesznek, melyek rendjét biztosítani kell. Így a terrorizmusra24 is könnyen talál magyarázatot: nem terror, hanem pusztán szigor; társadalmi higiénia, nemzeti megelőzés. Mussolini megteremtette magának (és rendszerének) a magánéletbe való zabolátlan beavatkozás hivatkozási alapját.

A totalitarizmus megtagad mindenféle – a demokrácia által tett – társadalmi megosztást, a hatalom, a törvény és a tudás egységének megtartását célozza. Innen már csak egy lépés az egységesített ember létezésének megerősítése.

Összegzésül álljon itt Spackman véleménye a fasizmus és az ideológia kapcsolatáról. Egyrészről: ideológiát vagy filozófiát felfedezni a fasizmusban olyan, mintha intellektuális szellemi alkattal ruháznánk fel, amit nem érdemel meg. Ennek a politikai haszontalansága (és bizonyos történelmi pillanatban, más szemszögből: szükségessége) egyértelmű. Ha feltételezzük, hogy a fasizmusnak nincs ideológiája, akkor könnyű megérteni azt a sajátos fogalmat (“közbevetés, zárójel a történelemben”), amelyet Benedetto Croce alkotott, és amelynek alapján történelmi aberrációként értékeli a fasizmust.

Másrészről, ideológia és fasizmus egyenlővé tétele – bár egyre gyakrabban az ideológia mint tudatalatti ellentmondásos fogalmára támaszkodik – ugyanazt a célt szolgálja: ha a fasiszta ideológia irracionális (“intézményesített tudatalatti”), vagy a gonosz posztmodern megfelelője, akkor mi magunkat racionálisnak, jónak és kívülállónak tartjuk mindattól, amit fasizmusnak neveztek.